Parajdi Sóbánya

A parajdi sóbányászat és gyógykezelés rövid története

Parajd község, község, melyhez Felsősófalva és Alsósófalva is tartozik, 500-525 m tengerszint feletti magasságban fekvő Erdély egyik legjelentősebb turisztika helysége amely a légúti panaszokat(asztma) gyógyító Sóbányárol, illetve a reumás bántalmakra, porcsérülésekre, visszérre, nőgyógyászati bántalmakra ,és különböző bőrbetegségekre ajánlott só és jódtartalmú gyógyfürdőjéről hires.

A parajdi sót, már a XV. századtól kezdve "székely sónak" nevezték, és nevet adott egy erdélyi tájegységnek ("Sóvidék"), munkát és megélhetést biztosított századokon át a vidék népének, és nem utolsó sorban íze, lelke a székelyföldi és az erdélyi ételeknek.
Kápolna: Az 1993-as esztendőt, a Nepomuki Szent János védelmébe ajánlott föld alatti ökumenikus kápolna elkészítése és felszentelése tette nevezetessé. Az Isten házát a kezelési és látogatási szint egyik félreeső kamrarészében rendezték be, lelki támaszt nyújtva ezzel a testi gyógyulást keresőknek és természetesen a látogatóknak is. A sóbánya kápolnájában, 1999. szeptember 18-án, ökumenikus istentisztelet keretében felavatták Nepomuki Szent János sóból faragott szobrát. A bánya védőszentjének megmintázása régóta foglalkoztatta Szekeres Lajos yugalmazott bányászt, aki szabadidejében művészi fokon műveli a faragást, így készítette el az 1,75m magas, egy tonnánál is nehezebb szobrot.

Történelmi összefoglaló:
A székely Sóvidék olyan erdélyi tájegység, amely nevét az ásványkincséről kapta, első megnevezése pedig egy XVIII. századi határfelosztásban fordul elő, települései közül Sóvárad, Korond, Küsmöd a XIV. század első harmadában, Sófalva a XV., Parajd, Siklód, Szolokma és Szováta a XVI. század második felétől, Illyésmező pedig a XVIII. Század elejétől szerepel az oklevelekben. Parajd a Sóhát nevű domb körül terül el. A Parajdi-medence a két földtani egység, az újharmad-negyedidőszaki Kelemen-Görgény-Hargita vulkáni vonulata és az Erdélyi Medencéhez tartozó Küküllőmenti dombvidék miocén üledékei között húzódik.

A Sóhát helyi nevén a Sóháttya (576m) tulajdonképpen a Parajdi medence és egyben a Székely Sóvidék legnagyobb kincsét őrzi: az óriási kősótelepet, melynek gyökere 2,7 km mélységig is lenyúlik. A sótömzs vízszintes síkban enyhén ellipszis alakú, átmérői 1,2 és 1,4 km-esek, függőleges kiterjedése pedig egy hatalmas szabálytalan gombaformát mutat. A sóbányászat története a római korig vezethető vissza. Négy amfiteátrum típusú felszíni "sóvágást" és a környéken előkerült "L V M" (Legio V Macedonica) feliratú téglákat említenek az írott források. A visszavonuló rómaiak által elhagyott sófejtéseket először az avarok, majd később a bolgárok veszik művelés alá. A többi átvonuló vándornép (gótok, hunok, gepidák) ideje alatt szünetel a só kitermelése. A honfoglaló magyarok egyik vezérének, Töhötömnek a kémei már előre jelentették hogy Erdélyben sót "ásnak". I. István magyar király sószállító hajói, már 1003 után, rendszeresen közlekedtek a Maroson. A székelyföldi ősi vagyonközösség és jogi egyenlőség nagymértékben meghatározta a székelyek sóbányászatát és kereskedelmét. A legelső hiteles írásos utalás a parajdi só bányászatára 1405-ből való, amikor Luxemburgi Zsigmond király megtiltotta, hogy a földesurak saját birtokukon sóbányát nyissanak. II. Endre magyar király törvénybe foglalta, hogy a székelyek és szászok évente háromszor vihettek maguknak sót a bányából. 1463-ban Mátyás király megerősítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát. Az 1562-es székelyföldi felkelések leverése után II. János Zsigmond a királyi kamara javára lefoglalta a parajdi sóbányát. Báthory Zsigmond ígéretet tett az ősi jogok visszaállítására, de a törökök leverése után - székely segítséggel - visszavonta felszabadító levelét (1595). 1601-ben Báthory Zsigmond fejedelem a székely székeknek külön-külön kiadott oklevelekkel visszaadta régi szabadságjogaikat. Szinte mindenik erdélyi fejedelem választási feltételei között ott szerepelt a székelyek ősi szabadságjogainak tiszteletben tartása a szabad sójog is; (Báthory Gábor 1603, Bocskai István 1605, Bethlen Gábor 1613 és I. Rákóczi György 1631). A szabad székelyek II. Rákóczi Györgyhöz intézett panasza nyomán, az 1651-es diéta visszaadta a szabad székelyek sóját, de korlátozta a só fogyasztását házi használatra. Apafi Mihály 1661 után sikeresen védte meg az erdélyi sóbányákat a törökök támadásaival szemben. A székelységet jogilag megillető ingyen sót a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc idejére adják vissza. 1714-ben a sóbányászat Habsburg kiváltság lett. Ebben az időben a só ára nagyon megnőtt, a Székelyföldre is Óromániából csempészték át. Mária Terézia külön rendeletben, 2000 mázsára korlátozta a székelyek szabad sóját. Az 1848-as szabadságharc előtt felvirágzik a csempészet, a csíki székelyek nyíltan kereskedtek a darabsóval, faluról falura hordták és fele áron adták. Ezért Parajd alig tudott 25.000 mázsát eladni évente. A forradalom után a termelés megnőtt 90.000 mázsára, miután visszaszorították a sócsempészetet. Orbán Balázs szerint 1861-ben az egész Székelyföld és Szászföld parajdi sót használt. Parajdon a földalatti sóbányászat 1762-ben kezdődött, ekkor nyitották meg a Sóhát délnyugati felében, Frendl Aladár osztrák bányamérnök vezetésével, a József-bányát.

Ekkor rátértek a csúcsíves (harang alakú, a helybéliek szerint süveg alakú) bányaterem kiképzésére, amelyet az uralkodóról, II. Józsefről neveztek el. A névadás valószínűleg II. József 1784. évi parajdi látogatásának következménye volt. A kitermelt sót (alaksót), bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a felszínre, de 1765-ben még láttak felszíni fejtést is. Módszeres bányászatról 1787-tol beszélhetünk, amikor Parajd sója a bécsi kincstár tulajdona lett. A József-bánya harang alakú terméből két oldalkamrát nyitottak, a Károly- és Ferdinánd-bányákat, melyeknek szintén csúcsíves alakjuk volt. Mélységük, a szállítóaknával együtt, 66 m lett.

A parajdi székely sófejtés a XIX. században is egyedülálló volt a maga nemében, és ősidőktől fogva gyakorlatban lehetett. A többi fejtési módozattal szemben, itt sem vaséket, sem pörölyöket nem használtak a felverésbe már előkészített padok felszakításához. Az idős sóvágók még emlékeznek rá, hogy a XX. század elején is kagylóforma alaksót bányásztak faékkel. A kagylófejtés első művelete a réselés volt. Egymástól padnyi távolságra jelölték meg a vésendő szakaszokat. A kivésett árkot, kötött rés-seprűvel, a porvonóval tisztították meg a millyesótól (törmeléksótól) a harmadrendű sóvágók, vagy alkalmi munkások. A már megtisztított árok alatti résbe kétféleképpen verték be a szögeket (faékeket): a nagyokat elölről hátrafelé, kissé ereszkedően, vízszintesen supálták (ütötték) beljebb, amíg a sóból jővő hang élessé vált, akkor egyszerre ütötték, vezényszóra. Az enyhén lefele tartó repedések mentén, hátul ívesen, kagylóformán tört ki a pad a sótömzsből (az anyasóból). A kagylószerű alaksó fejtési módja tulajdonképpen a külszíni talpfejtésből ered, de ugyanúgy fejtettek a tárókban (a homlok-on) és a harang alakú bányákban is. A sószállítás a XIX. század közepétől a József-bányában kiépült gépely (lovas-felvonó) segítségével történt.

Nyolc ló húzta a csigát és forgatta a vaskarikát. 1864-ben a József-bánya mellett egy új bányát nyitottak, a Párhuzamos-bányát, amely ma az egyik legnagyobb mesterséges földalatti üreg hazánkban: 96 m magas, 40 m széles és 100 m hosszú. 1898-ban kezdték el, a sóhegy északkeleti felében, az Erzsébet-kutatótáró kihajtását. A táró bejáratától 200 méterre egy haránt-kamrát nyitottak: ez lett az Erzsébet-bánya.

Az erdélyi és máramarosi sóbányák középkori eredetű művelési technikáját, az első világháború után (1920) a román államigazgatás újjászervezte. 1945-ben bevezették a robbantásos sófejtést, ennek következtében a nagy hagyománnyal rendelkező magyar sóbányászat végleg történelmi emlékké vált. 1947-49-ben megnyitották a nagy székely lázadó emlékét őrző Dózsa György-bányát, de a nyitási munkálatokkal egyidőben, még 1954-ig művelték a Párhuzamos-bányát is. Eredetileg három, trapéz alakú kamrát terveztek, de később, az 1960-as évek után kiterjesztették a szintet egy alacsonyabb, négyszögű keresztmetszetű kamrasorral. A kifejtett sómennyiséget 1952 januárjáig a régi harang alakú József-bánya lovas-felvonójával húzták a felszínre, ekkor beindult az elektromos felvonógéppel muködtetett két-liftes új szállítóakna, a Dózsa György-akna.
A Dózsa György-bánya alatt, egy 40 m-es vastagságú biztonsági plafon hátrahagyásával, még 1976-ban új szinteket terveztek. Ezeket, a jelenleg is művelés alatt álló mélységi szinteket 1978-ban nyitották meg és 1980-ban kezdték meg a kitermelésüket. Ezeken a szinteken (az országban egyedülállóan Parajdon) a sókamrák 20 m szélesek, 12 m magasak és több száz méter hosszúságban húzódnak. A mélységi részről a só kiszállítása egy kétkasos vak-aknán(olyan szállítóakna, amelyik nem a felszínre nyílik) történik, melynek mélysége 260 m, majd az 1250 m hosszú rézsű szállítótárón keresztül jut a kősó a sómalomba. 1991-ben kezdődött meg a Telegdy-bányarészleg nyitása, melynek kitermelése 1994-től folyamatosan történik.

A Telegdy-bányát egy jobboldali leágazás köti össze a fő szállítótáróval, és ebben a részlegben a kis kamrák és négyzetes tartólábak típusát alkalmazzák, az ún. kanadai-módszert, ennek megfelelően a kamrák magassága 8 m, szélességük 16 m és a tartópillérek alapterülete 14 m x 14 m.(Összeállította: Horváth István)

A parajdi sóbánya sótermékei : ömlesztett útszóró-só, 0-2 mm-es és 0-4 mm-es őrölt-só, ömlesztett vagy zsákolt darabsó és téglasó vagy korong alakú brikett-só (nyalósó), sópasztilla, a savanyúság eltevéséhez szükséges zsákolt granulált só, valamint a színezett, gyógyhatású fürdősó.

A föld alatti gyógykezelés:
az 1960-as években kezdődött Parajdon, ekkor még a Dózsa György-bányarészleg adott otthont a légúti betegek számára. A lengyelországi Wieliczka-i eredményekből kiindulva, az akkori sóbánya-igazgató, Telegdy Károly, és dr. Veres Árpád körorvos a krónikus légúti betegek föld alatti kezelésével próbálkoztak. 1980-tól az "50"-es szinten rendezték be a kezelési és látogatási részleget, a felszíntől számítva 120 m mélyen.

A bejárattól, 1250 m hosszú tárón vezet az autóbusz útja a szpeleo- és klimatoterápiás kezelésre alkalmas bányatermekig, ahol állandó helyszíni orvosi felügyelet van. Az eddigi kutatások alapján a barlangterápia hatékonysága a következő tényezőknek köszönhető:

• A föld alatti levegő nagyfokú tisztasága (sterilitása)
• A levegő magas relatív páratartalma (60%)
• A párakondenzátum kedvező összetétele
• A levegő állandó hőmérséklete(15 – 16 C)
  -A relatív alacsony hőmérséklet mellékhatása
  -A levegő csökkent áramlási sebessége (0,072 m/s)
  -A levegő magasabb széndioxid-tartalma (0,06–0,08%)
• A magas negatív ionizáció (magas a kisionok száma)
• Csökkent a levegő ózontartalma
• Csökkent a levegő pH-értéke (a savas jellege)
• Magas az oxigén parciális nyomása (2,07%-kal magasabb, mint a felszínen)
• A levegő magas NaCl tartalma; a NaCl kristályok aeroszol mikropartikulák formájában léteznek és alveoláris szintig hatnak
  

A sóbánya Faraday-üregként is működik, amelybe a légköri változások nem hatolhatnak be, így kedvező hatás érhető el a vegetatív idegrendszer tónusának helyreállításában egy fizikai – kémiai – biológiai tényezőkből álló összetétel segítségével A fent említett mikroklimaterikus tényezőket figyelembe véve, elmondhatjuk, hogy a parajdi földalatti kezelőbázis kiválóan alkalmas a légúti megbetegedésekben szenvedők kezelésére. A sóbányai terápia során a felnőttek 16-18 napot, a gyerekek 10-12 napot, egyénileg megszabottan, naponta 2-4 órát töltenek az erre a célra kialakított tárnarendszerben. Az életkort illetően 2–70 év közöttiek jelentkezhetnek kezelésre. Az utóbbi években a kórházba beutalt betegekről a dr. Fazakas Emese által készített statisztika alapján megállapítható, hogy a 3-4 alkalommal jelentkezőknél és a kezelésre jól reagálók esetében csökken az asztmás krízisek száma és intenzitása, enyhül a száraz köhögés, a köpet mennyisége és viszkozitása csökken, és a teherbíróképesség fokozódik. Ezzel a szervezet ellenállóképessége megnő a fertőzésekkel szemben, és a betegek gyógyszerigénye is csökken, rövidebb vagy hosszabb távon.
Statisztikai adatok (felnőttek):
– 3 hetes sóbányai kezelés után az asthma bronchiale és az idült bronchitisz eseteit tekintve:

• 13% – határozott javulás egy egyéves periódusra
• 50% – határozott javulás egy 6 hónapos időszakra
• 30% – határozott javulás egy 3 hónapos időszakra
• 4% – határozott javulás egy egyhónapos időszakra
• 3% – csak a szpeleoterápia idején tapasztalható javulás

SÜRGÖSSÉG ESETÉN A KÖZSÉGI ORVOSI RENDELŐ A BETEGEK RENDELKEZÉSÉRE ÁLL!

A bányakezelés ellenjavallatai:
Abszolut: tüdõtuberkulózis; tüdõmikózis; tüdõcarcinoma
Relatív: olyan akut légúti történés (heveny fertõzések) ami miatt a beteg kénytelen megszakítani a földalatti kezelést rövid idõre .
Ellenjavallat más szerv részérõl :
• Magas vérnyomás III. stádiuma
• Basedow – kór
• Ischemias cardiopathia és cor pulmonale dekompenzált formái;
• Eszméletvesztéses idegrendszeri kórképek
• Terhesség
• Tolószékre szoruló mozgássérültek
• Klausztrofóbia

A bányakezelés javallatai:
• Asthma bronchiale
• Idült bronchitisz (egyszerû és spastikus formája)
• Idült rhinitisz, sinusitis
• Obstruktív tüdõemfizema
• Szilikózis ll fokozatig
• Biszinózis
• Bronchiektazia hemoptoae nélkül
• Ismétlődő légzőszervi fertőzések
• Immunrendszer erősitése

A parajdi sótelep Európa egyik legnagyobb sótartalékát képezi, több száz évig kibányászható sóját rejti magában. Erdély gazdagságának szinte feneketlen kincsesládája. A parajdi sót, már a XV. századtól kezdve "székely sónak" nevezték, és nevet adott egy erdélyi tájegységnek ("Sóvidék"), munkát és megélhetést biztosított századokon át a vidék népének, és nem utolsó sorban íze, lelke a székelyföldi és az erdélyi ételeknek.
A falu határában emelkedik az 576 m magas kősó-szikla, amit Sóháta vagy Sóshegy néven emlegetnek. Gerince többnyire szaggatott, vízmosta árkokkal, üregekkel barázdált. A sósziklák aljából vékony, sós vizű erek fakadnak. További nevezetessége a falunak a tömény sóoldattal rendelkezõ strandja, melyben a fürdőzők a víz sűrűsége miatt lebegnek a vízen. A faluban található az Áprily-ház is, ahol Áprily Lajos a gyermekkorát töltötte, és aki idős korára újra visszatért erdei házikójába és ott töltötte a nyarakat. Parajdon épült fel a XIX. századi ipar egyik büszkesége a gyufagyár, amely, miután letarolták a környékbeli lucfenyõket, megszűnt. A faluból kirándulás is szervezhető a Vár-hegyre (951 m), Rapsonné (vagy Rabsonné) várához, vagy a Siklodkőre. Mindkét helyen felfedezhetők az itt épült várak maradványai, amelyek az erdélyi várrendszerhez tartoztak.